A kritikus hang – az a bizonyos kisördög a vállunkon

A kritikus hang bensőnk fontos része, amellyel azonosultunk és amelynek mindent elhiszünk. Ez valamikor a gyermekkorunkban vagy később, a kamasz években alakult ki annak hatására, amit az általunk mélyen tisztelt vagy nekünk kedves személyek, szülők, tanárok vagy barátok mondtak nekünk. Attól a pillanattól fogva az önbizalmunk sohasem volt a régi; miközben túl keményen bántunk magunkkal és egyfolytában másokhoz hasonlítottuk magunkat, elfelejtettük, hogy nemcsak nekik, de nekünk is vannak erősségeink.

Emlékszem, régebben vállat vontam, ha valaki elképedt velem kapcsolatban valamin (ugyanúgy mint én másokon), én meg elintéztem annyival, hogy „persze… csakhogy ez önkéntelenül jön, nem nagy dolog”.  Ebből is látszik, hogy sokáig az volt a figyelmem középpontjában, amiben úgy éreztem, nem vagyok elég jó.

Nem a pozitív dolgokra koncentráltam, arra amiben tehetséges voltam, hanem arra figyeltem, amiről úgy éreztem, ügyetlen vagyok benne. Mindössze annyit értem el ezzel, hogy a kritikus hangot erősítettem és azt bizonygattam magamnak, hogy tényleg „nem vagyok elég jó”. Ez sokáig meggátolt abban, hogy kiteljesedjek.

A legtöbben általában irreális elvárásokat támasztunk azzal kapcsolatban, miként kell sikerülnie egy napnak vagy milyennek lássanak bennünket mások. Amíg ezen igyekszünk, persze, hogy a kritikus hang is bejelentkezik, mint az a bizonyos kisördög a vállunkon és sorolja, mi mindent nem intéztünk el aznap, mi mindenben lehettünk volna jobbak, milyen messze is állunk valójában a tökéletességtől.

Ez a hang olyan meggyőző, hogy egy szempillantás alatt elfelejtjük mindazt, amit elértünk, mindent, amit jól csináltunk, mindazt, ami támogat abban, hogy tovább menjünk. Íme, a folytonos csalódás és elégedetlenség tökéletes receptje… 

Nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy boldogok, elégedettek és pénzügyileg sikeresek legyünk. Lehet, hogy az is elég, ha arra törekszünk, hogy jobban teljesítsünk, mint tegnap.

Bennünk él az az elvárás, hogy az életünk tökéletes legyen, hogy bizonyítsunk magunknak és a nekünk fontos embereknek. De mit jelent az, hogy valaki tökéletes? Ki dönti el, hogy ki és mi tökéletes? Mikor érjük el ezt az állapotot? És akkor mi lesz? Onnan hova tovább?

Emlékszem, hallottam egy mondatot egy interjúban, amelyet nagyon igaznak éreztem, és tényleg segített átgondolni a „tökéletesség” kérdését, amelyet így vagy úgy, de mindannyian próbálunk elérni életünk különböző területein. Szó szerint idézni nem tudom, de a lényeg valahogy így hangzott: „Követeld meg magadtól a tökéletességet és sohasem leszel elégedett. Ha pedig másoktól várod el, mindig csalódni fogsz.”

Ez a kritikus hang életünk minden szegletében jelen van, olyan részünk, amely nem tűnik el varázsütésre. Azonban ha átformáljuk és a szövetségesünkké tesszük, olyan részünkké alakíthatjuk, amelyre mindig támaszkodhatunk.

A segítő hang az, amely tudatja velünk, hogyan lehetünk jobbak anélkül, hogy közben szégyenérzetet okozna. Olyan hang, amely jó értesüléseket hordoz, kedves, gondoskodó és felemelő módon. Ilyesmiket mond: „Halihó, erre itt többet figyelj, ezt pedig kicsit változtasd meg”. Vagy: „Nézzük meg egy másik szempontból, talán javíthatunk azon, amit eddig csináltunk”.

A kritikus hang az, amely teljesen beférkőzik a fejünkbe és amikor ráhangolódunk, az egész testünk elnehezül. Általában amikor meghalljuk, értéktelennek érezzünk magunkat. Nem is csoda, hiszen jó ideje fontos részünk és amint bekapcsol, rögtön felelevenít minden olyan pillanatot, amikor kevésnek vagy értéktelennek éreztük magunkat.

Ezek azok a pillanatok, amikor megerősítjük magunkban mindazt, amit gyermekként hallottunk; a kevéssé biztató kijelentéseket. Bizonyára sokunkban ismerős húrokat pengetnek a következők: „sosem leszel olyan jó, mint…” , „sosem leszel elég jó, okos, szerencsés ahhoz, hogy…”, „csak a kiváltságosak érhetik el mindezt, úgyhogy ne is álmodozz róla!”

Van egy kis segítségem ahhoz, miként érezzük meg a testünkben a kritikus hang és a segítő hang közötti különbséget. Ha figyelünk rá, hamar felismerhetővé válik.

A testünk csodálatos nyelveken szól hozzánk, csak le kell hunynunk a szemünket és elég figyelni rá. A kritikus hang igen erőteljes tud lenni; a fejünkben halljuk és csak úgy ömlenek belőle a szavak.

A segítő hang (vagy intuíció) azonban rendszerint inkább alsóbb rétegekből szól hozzánk, a szívből vagy a test középpontjából (köldök tájékról) és könnyeddé teszi a testünket.

Így hát, amikor a kritikus hang veszi át a gyeplőt, játssz el vele. Vegyél egy mély lélegzetet, a figyelmedet irányítsd a szívedbe, közben kérdezd a segítő hangot: „Milyennek látszanak onnan a gondolatok?  Mutasd a legjobb utat.” „Üzenj valamit, amit tudnom kell, de a szívemből üzenj.”

Milyen üzenetet kapsz? Lehet, hogy ilyeneket: „Kicsit túl sok időt töltesz a közösségi oldalakon, hogyhogy nem látod, hogy mit tesz veled? Talán nem lenne baj, ha határokat szabnál magadnak, naponta csak egyszer lépnél be, kicsit gyakorlatiasabban kezelnéd a dolgot és nem ellenőriznéd óránként ezeket az oldalakat.”

Vagy ha egy projekten dolgozol, talán ilyesmit hallasz majd: „Tudod, fontos volna összpontosítanod.” Lehet, hogy érdemes ilyenkor betenni valami klassz zenét, célt állítani magad elé és fókuszálni.

Ugye érzed a különbséget, hogy egészen másféle üzenetet kapsz, mint korábban?

Ez a mondat lehet negatív is; egészítsd ki úgy, hogy az állítás igaz legyen. Ezáltal ismerjük el azt, ami van. Legyél őszinte magadhoz és ha egy (az alábbihoz) hasonló mondat ugrik be a fejedbe, tudd, hogy ez csak a kiindulópont, hiszen azon vagyunk, hogy ezt megváltoztassuk: Pl.: „Lusta vagyok. Nem vagyok elég okos. Nem dolgozom elég keményen. Nem vagyok érdemes semmire sem. Nincs annyi tapasztalatom, hogy belevágjak.”

Miután leírtad ezt a mondatot, hangolódj rá az érzelmeidre és írd le, hogyan érzed magad, amikor elhiszed a mondatot. Lehet, hogy feldühít, elkeserít, elszomorít.

Egy ilyet segítő gyakorlatot találsz a cikk végén, amiben az előbb ismertetett három lépésen haladunk végig és megszelídítjük a fejünkben élő kritikus hangot.

LETÖLTÉS >>